Technológiai szadizmus – Tetsuo, a Vasember (1989)

A gépkorszak világában egy japán rendező, Shin'ya Tsukamoto úgy gondolta, hogy utópiáját nem egy cyborgoktól és csodajárművektől hemzsegő sci-fiben fogja elmesélni, hanem puritán világba helyezi horrorjának három főhősét, low budget költséggel és látványos stop motion technikával. A húsvér testek pedig kusza kábelek halmazává transzformálódnak, akárcsak a számítógép asztalunk mögötti fránya tyúkbélrengetegek.

Főszereplőnk elütött egy embert kedves neje társaságában, kinek testét nem a közeli korházba szállították, hanem a göröngyös árokba dobták le, megejtve még egy kis szexuális aktust is a jelenet zárásaként. Azonban az áldozat fémemberként visszatérve a hétköznapi életbe, kísérteni kezdi sofőrünket, aki önmaga is átváltozik. Eme látványvilágot ne képzeljük el túl neonosnak vagy minimál modernizációval felszereltnek, inkább a Videodromra (Cronenberg, 1983) jellemző biokibernetikus foszlányok képében jelennek meg, némi fémfétissel egybekötve (a gépi testek nyalogatása). Az alig 68 perces játékidőben a cyborgizáció egy olyan foka vetül elénk, amely sokkal negatívabb bármiféle jövőképnél. A szex is puszta szadomazoista cselekvés, a feleség hatalmas fémfallosszal magáévá teszi férjét a férfi rémálmában, mely előrevetítése annak a hatalmas fúrófallosznak, mellyel a férj a későbbiekben megöli feleségét. Az egész kisfilm mintha egy videóklip konvencióját követné tele ipari tecktontikus zenével és gépzajokkal, zörejekkel. A cselekmények nem mindig indokoltak, olykor zavaros az egész, akárcsak a világunkat behálózó kábelrengeteg. Arctalanná válnak hőseink, majd a küzdelem során egyesülnek egy új világ létrehozásának érdekében, ami a Végítélet eljövetelét szimbolizálja, azaz a Modern korét.

A filmet a nagy klasszikusokhoz – Andalúziai kutya (Bunuel, 1929) és Radírfej (Lynch, 1977) – szokták hasonlítani poszturbán privitivizmusa, a csavar húsba mártása és a szürreális kilátástalansága miatt, valamint a fekete-fehér képi világ is csak a szennyezettség mértékét fokozza. Az ezredforduló még nem volt a nyakunkon, de már géplázadásoktól tartottak a jövő gyermekei. Lehet, hogy igazuk volt? A Tetsuo későbbi folytatásaiból (Testkalapács, 1992 és The Bullet Man, 2009) kiderül.