American Horror Story

Az FX csatorna október 5-én adta közre újdonsült horror és dráma köntösbe bugyolált rémsorozatát, az Amerikai horror történetet. A címből már lerí, hogy ismertebb klisékkel lesz dolgunk, azonban megvalósításban és a sorozatpaletta többijéhez viszonyítva merőben új vállalkozásba kezdett a csatorna, meglepően nagy sikerrel.

A filmes rovatba azért mertem beemelni ezt a szériát, mert érdekessége, hogy a mellékszálak hanyagolásával egészen filmszerű alkotást tudtak összehozni a készítői, akik nem mellesleg az a Ryan Murphy és Brad Falchuk, akik a Kés/alattot is jegyzik és ugyebár aki azt nézte, tudhatja, hogy elég beteg fantáziával áldotta meg az ég a srácokat.

Az alapszitu - ahogy mondottam - jól ismert mítoszon alapul, melyet már bejátszott az Evil Deadtől kezdve az Amityville-en át a Rém-rom is. Létezik egy ház, melynek lelke van és egyben lelkeket tart fogva. Ezek a halottak visszajárnak, kísértenek, gyilkolnak vagy arra késztetnek. A Harmon család Bostonból költözött Los Angelesbe, hogy a megcsalás fájdalmain és a vetélés okozta veszteségeken túl tegyék magukat és megmentsék a családot, de szépen lassan rájönnek, hogy önmagukat kell megmenteni. A családfő, Ben (Dylan McDermott) racionalista alkat, a tudomány embere – terapeutaként nem csoda -, így nem hisz a ház okozta túlvilági eseményekben, Vivien (Connie Britton) a tipikus családanya, akin a női őrület különböző fokozatai mennek át, melyet a környezete vált ki belőle és van Violet (Taissa Farmiga, Vera Farmiga szintén tehetséggel megáldott kishúga), a család feketebáránya, a tinédzser lány, aki emós felfogásával egy paradicsomi helyre talált új házuk „személyében”. A főszereplőkön kívül sokkal erősebb szálakat mozgatnak meg a mellékszereplők. A kissé őrült páciens, Tate (Evan Peters), akinek huncut mosolya minden tini lányt egyből ledönt a lábáról – gondolom. Az „alakváltó” háziasszony(ok) szerepében a jól bejáratott sorozatsztár, Frances Conroy (Sírhant művek) a maga mértéktartó odaadásával hátborzongató – na meg a félig vak szeme sem lágy gyerekdallamokat juttat az eszünkbe- , és ott van a férfiak által látott űberdomina mivolta, Alexandra Breckenridge (True Blood) alakításában. Azonban a mindenkit lejátszó és abszolút díjesélyes figura Constance, akit Jessica Lange, King Kong szerelme, a kifinomultság nagyasszonya játszik. Mértéktartó frusztráltsága, a szemeiből leledző titkok és a sejtelmes tettei önmagukban is kérdésáradatokat okoznak a nézőben, pedig ő is csak egy lecsúszott, a házban lakók által fogva tartott menthetetlen lélek…de legalább még él.

A mellékszereplők sziporkáznak, a felsoroltakon kívül még többen feltűnnek a sorozatban (a múltban ott lakott orvos és kedves felesége, a halott ikrek, a félig megégett ember, stb.), de a nyomasztó hangulatért a speciális effektek is felelősek és a szépen megoldott „hatás trükkök”: ugrózoom, fényjáték technikák, ügyesen kevert zene/zaj frekvencia – bár az első részekben ezt kicsit túlzásba vitték. Emiatt lesz filmszerű, na meg műfajiságából adódóan eléggé megosztó, tehát aki a kezdeti ígéreteket félreértelmezi, az könnyen beleunhat a sorozat fonalainak lágy görgetésébe, hisz nem egy akció-thrillerel van dolgunk. Az átívelések hatásosak, ugyanis rengeteg kérdés merül fel részről részre a sorozat előrehaladtálva, azonban mindig több válasz adódik, mint ahány új kérdés merülne fel. Meggondoltan adagolt, abszolút karakterközpontú történet, azonban itt mindenkiben inkább a gonoszabbik énje kerül előtérbe. A sorozat és természetesen a mi örömünkre már be is rendelték a következő évadot, ami szintén 13 részre szól, ezen pedig izgulhatunk, hogy vajon hogyan zárják két hét múlva szerdán az egyre durvább vizuális doppinggal megáldott szériát – a készítők erről elárulták: „A gyengébb idegzetűeknek nem lesz ajánlott”.